Állat és növényvilág

Elynimiában élő madárfaj, amely bár hasonlít a fácánokra, valójában énekesmadár. Semmihez sem hasonlítható melódiái átjárják az egész erdőt. Tollai minden egyednek változatosak, eltérőek, de színesek és különleges metálos csillogásúak. Az elfek szívesen fogyasztják porhanyós, tápláló húsa miatt, de a rájuk jellemző egyensúlyra való törekvésnek megfelelő mértékben vadásszák csupán. A világ többi részén roppant ritka, hiszen nem könnyű kicsempészni az elfek védte erdőből, de annál értékesebb. A nemesek, gazdagok számára világszerte státuszszimbólumnak számít, ezért tartják nagy becsben háziállatként.

Tasal-hegyeiről származnak, bár már alig néhány él ott. A vad griffek barnás árnyalatú tollazattal és szőrzettel rendelkeznek, fejük sasszerű, testük egy oroszlánéra hasonlít, viszont mellső végtagjaik ragadozó madárhoz méltó karmos lábakban végződnek. Ezekkel a griffekkel találkozhatunk a kamagori területeken. Nehéz őket betörni, embert próbáló munka, ami sokszor még így is sikertelen, de megéri. Avandonsongban a ló mellett ők a legfelkapottabb hátas állatok. Intelligensek és ha kialakul a kötelék a végletekig hűségesek a gazdájukhoz. Problémákat egyedül az okozhat, ha megtalálja párját (monogám faj, egy életre választ), ugyanis onnantól azzal kell számolni, hogy ugyanolyan hűséges lesz hozzá is. Ha a tulaj erre nem fordít kellő figyelmet, az állat akár bele is pusztulhat. Ugyanakkor nincs is kegyetlenebb tett annál, mint megválni egy kötődő grifftől. Nem is számít jó árunak, hiszen úgyis meg fog szökni az új tulajtól, vagy elpusztul. Csak a fiatal állatok számítanak valamit a kereskedelemben, vagy azok, amelyek valamiért még nem alakítottak ki kötődést senkivel sem.
A maecarszerte elterjedt alfaja, melyet nemesgriffnek hívnak, belső tulajdonságaiban hasonlít a vadon élő állathoz, bár sokkal szelídebb és betaníthatóbb. A háziasítás során viszont külsejében nagyobb különbségek tapasztalhatóak, mellső lábai már nem madárszerűek, inkább tollas tappancsok, illetve fedőtollaik vége néhány helyen élénk türkiz színű. Elterjedt és közkedvelt hátas, társ, viszont a kötődés kiszámíthatatlansága miatt mégis ritkább, mint a lótartás.

Ellentétek erdejében őshonos, innen vándor kereskedők cipelték el Avandsong más tájaira. Mára már szinte mindenhova befészkelte magát, ahol kisebb erdőségek találhatók. Jól alkalmazkodott: teste fakéregszerű, így könnyen beleolvad a könyezetébe. Ezt ki is használja, mert bizarrmód örömét leli abban, ha tudatlan gyermekeket ijeszteget. Sőt, ha nem jut megfelelő mennyiségű táplálékhoz (bogyók, gyökerek, rovarok, kisebb emlősök stb.) például ha túlságosan elszaporodtak egy adott területen, zsákmányul is ejt egyet-egyet. Azt utolsó ilyen gyermekzsákmányolás (amiről tudunk) 26 éve történt a Chaukuk erdő mellett. Ez annak is köszönhető, hogy erdészek nagy erőfeszítés árán kezdték visszaszorítani természetes élőhelyükre, az Ellentétek erdejébe.
Eszük van, komoly betanítás árán csekélyke mértékben még beszédre is képes lehet, de az emberekéhez nem érnek fel képességeik. Furmányosak, gonoszak, hegyes ujjuk végén az aprócska éles körmök alatt méregmirigyek találhatók, amivel ölni is tud, de szerencsére fél az embertől.
Bár kevés rajta a hús, a kamagoriak előszeretettel fogyasztják, különféle elkészítési módjai ismertek.



Vounderia barlangjaiban élnek, ott jelentenek halálos fenyegetést a vakmerő utazókra. Eredetük sokáig ismeretlen volt, csupán az elmúlt években derítettek fényt a titkukra. Nem egy különálló fajról beszélhetünk, szoros rokonságban állnak ugyanis az impekkel. Mikor pár száz éve a Chaukuk erdőben durván írtani kezdték őket, hogy visszaszorítsák az elszaporodó és egyre inkább felbátorodó, a falvakból gyermekeket is elragadó impeket, egy csoportjuk a hegység alatt megbúvó járatokba menekült. A vérre rákapott impek az itteni körülményekhez alkalmazkodtak, sokkal veszélyesebbek és sokkal okosabbak lettek, mint a felszínen élő társaik, bár a beszédkészségüket teljesen elvesztették. Szinte szervezett kolóniában élnek, és komoly fenyegetést jelentenek a törpék számára, akik ha kell, nap mint nap megküzdenek velük.
Úgy egy méteresek, de erejük számbeli fölényükben rejlik. Nyikorgó hangokat kiadva kommunikálnak. A vérgomiók imádják a vért. Előszeretettel fogyasztják, odúikat, sőt magukat is festik vele. A gyanútlan vándorokra lesből támadnak, apró köpőcsöveikkel mérgezett lövedékeket lőnek. Mire a kiszemelt felébred, már sziklákból épített városuk közepén találja magát. Kész rémálom...