Könyvtár

...

Néha  még mindig úgy éreztem, hogy el tudtam volna tévedni  ebben a könyvtárban.  Hiába voltam magasabb mint a kétlábúak legtöbbje, sőt,  a testvéreim többsége is, egyszerűen túl nagy volt a tér. Óriási. Akkora volt csak az olvasóterem, hogy könnyedén vágtathattam volna benne. De persze sohasem tettem volna ilyet. Még az is zavart  olykor, hogy a patáim olyan hangosan kopogtak a mozaikpadlón.
Egy tekercset kerestem, ami állítólag errefelé volt valahol. A könyéken csak egy fiatal emberlányt láttam, aki aligha tudott volna segíteni. Már ha ember volt, de ezt sohasem lehet errefelé tudni.
- Nem kéne neked iskolában lenned? - kérdeztem barátságosan tőle.

A könyvtárba mentem. Persze suli helyett. Épp egy könyvet kerestem a lovakról. Paták hangja? Á csak képzelődök. Itt nem lehet, kivéve akkor hacsak nem egy kentaur. De errefelé nem úgyse járnak.Valaki megszólított, s mikor odanéztem láttam, hogy egy kentaur.
- Nem. Vagyis de. Nem szeretek bemenni mert nagyon bénán magyaráznak a tanárok - szégyelltem el magam s utána rá mosolyogtam. Egy k0rcs kentaur. Ilyet se látni minden nap.

Közelebb léptem a lányhoz. Nem... Nem hiszem, hogy ember volna. Valami másféle szerzet. Elf, vagy afféle. Halvány mosollyal lenéztem rá. Jól felvágták a nyelvét, az már biztos. Vajon akkor is ilyen bátor lenne, ha tudná, hogy félig-meddig én is a béna tanárok közé tartozom már?
- Na és mi az, amit azok a bénán magyarázó tanárok nem tudnak neked rendesen elmondani? Itt élek már egy ideje, ragadt rám ez és az. Hátha én érdekesebb vagyok.

- Nem nekem van bajom. Én már mindent tudok. Csak a többieket sajnálom, hogy nem tudják megérteni.
Lehet, hogy ő is tanár? Inkább biztos. Hisz egy kentaur nem szokott csak úgy sétálgatni ebben a könyvtárban. Csak most fogtam fel. Itt nőtt fel. Csak ez lehet, ha itt él egy ideje.

Szélesen elmosolyodtam, ami az én arcommal nem volt egy bizalomgerjesztő látvány. Még egyet léptem a lány felé, patáim halkan koppantak a mozaikon. Mélységes hangomban jókedv bújkált, ahogy megszólaltam.
- Szóval te már mindent tudsz. Az nagyszerű, mert én nem, és bizony rengeteg kérdésem volna. Segíts nekem! Mondd meg, hogy miért nézek ki így? Miért esik le egy kő, amit feldobsz? A villámlás mitől jön létre? A kutyák hogyan érzik meg előre a vihart? Miért élnek olyan sokáig az elfek? Hol van a sellők városa? Mi van a nagy tengereken túl? Kérlek, felelj nekem ezekre...
Karba tett kézzel, de szelíd mosollyal vártam a választ.

- Ezekre senki se tudja a választ, de a villámlásra én azt feltételezem, hogy két felhő összeütközik és ez képzi elő - válaszoltam, és rá mosolyogtam. Valamiért megkedveltem ezt a kentaurt. Talán ő is olyan tudós féle? Ezeket a kérdéseket nem szokták olyan sokan feltenni, mert nem érdekli őket nagyon. Legalábbis szerintem.

Megint elmosolyodtam, és barátságosan szusszantottam egyet. Hiába, néha előtörtek belőlem az állati ösztönök.
- Én tudom, hogy miért nézek így ki. Sejtem azt is, miért esnek le a kövek, és tudok még egy s mást. Pedig még csak nivícius vagyok. Na és ha vannak kérdések a világban, amikre senki sem tudja a választ, állíthatod-e, gyermekem, hogy mindent tudsz? Nézz körül. Csak nézd meg ezt a hatalmas polcot itt mögöttem. Több tudás van rajta, mint a tiéd és az enyém együtt. És ez csak egyetlen polc a több száz közül.
Hangom végighömpölygött az üres polcközökön, megostromolta az alig látható messzeségbe vesző plafont.
- Semmit sem tudsz. Én sem. Bár... A villámlásnál azt hiszem közel jársz az igazsághoz.

Azt én is tudom, hogy miétt nézel így ki, attól még, hogy nem kötöm az orrodra. Sok mindenre tudom a választ, és amire senki nem tudja, azt nekem se fontos annyira.
- Nem közel járok, hanem tudom - mormoltam el magamban halkan. - Milyen hamar eltelt az idő. Haza kell mennem mostmár. Szia.

Gyanús volt a lány hirtelen hangulatváltozása. Egyetlen nagy lépéssel elálltam az útját, és egy kedves mosollyal lágyítottam az amúgy ijesztő gesztust.
- Nem okos dolog egy ifjú hölgynek egyedül mászkálnia az utcákon, még itt, Fidrában sem. Éppen semmi dolgom: hazakísérlet. Ha messze laksz, még akár a hátamra is felülhetsz, de ezt ne kérd más kentaurtól, mert szörnyen mérgesek tudnak lenni tőle. Nos, merrefelé? A nevem egyébként Ardasthan. És a tiéd?

- Taia vagyok, és éppen nem lakom sehol. Senkinek nincs semmi köze ehez, úgyhogy most egyedül megyek - úgy idegesített már ez a kentaur. Tökre olyan mint a szüleim. Sehova se mehetek egyedül. Miért nem hiszi el senki azt, hogy túl élek egy sétát?

A lány vállára tettem a kezem, nem erősen, de határozottan, és nem hagytam, hogy elmenjen. Felsőtestemet derékban meghajlítottam, hogy az arcom valamelyest közelebb kerüljön az övéhez.
- Ez itt a tudományok városa. De ne hidd, hogy biztonságos. Rablók, útonállók, démonok, vámpírok, rossz szándékú emberek itt is ugyanúgy élnek.lAhhoz talán nincs közöm, miért nincs otthonod. De segíthetek, hogy legyen. Az Egyetem befogadja a kitaszítottakat. Nézz rám... Még egy magamfajta is otthonra lelt itt. Elvihetlek egy kollégiumba, ahol korodbeliekkel élhetsz, fedél van a fejed felett, és enni is kapsz. Még talán azt is el tudom üntézni, hogy olyan dolgokat tanulj, amik érdekelnek.
Levettem a válláról a kezem, kiegyenesedtem, és léptem egyet hátra.
- Vagy utadra engedlek, menj, és légy utcagyerek, aki nem használja ki, hogy okosabba többiek, és szándékosan tudatlan marad. A te döntésed.

Nem is hittem, hogy biztonságos. Nem egy nyolc éves senki vagyok, hogy ezt ne tudjam.
- Nincs szükségem a segítségedre, de megköszönöm ha elintézed a szállást, és nem kell őrizet meg kísérgetés nekem.

Nem hívtam fel rá a figyelmét, hogy a mondata két fele szöges ellentétben áll egymással. Büszke teremtés volt, akár egy kentaur. Megkedveltem. Éppen ezért ahelyett, hogy megfogtam, a hátamra pottyantottam és az iskolába vittem volna, csak biccentettem egyet.
- Ahogy jónak látod. Estére menj el a kollégiumhoz, és mondd meg a neved. Valaki majd megmutatja a szobádat.
Azzal megfordultam, és elsétáltam a polcok felé.

(Köszönöm a játékot!)